Vén kecske is megnyalja a sót – tartja a mondás. Egy másik így is hangozhatna: a szerelem nem ismer (kor)határokat (sem). A korkülönbségre sok mindent rá lehet fogni a párkapcsolatban, de vigyázzunk, nehogy a rokonok, a barátok biztatására vagy a szörnyülködésük miatt tegyük ezt.
A mai modern társadalmak embere sokszor úgy érzi, fogódzók nélkül kell átjutnia élete egyik szakaszából a másikba, megküzdenie a felnőtté válás kihívásaival. Másképp van ez a kevés törzsi társadalomban, ahol évszázados, ha nem évezredes rituálék vezetnek át a szakaszokon.
Miért a bizalom az alapja a fejlődésnek? Mi a következménye, ha csak „túlélek”? Hogyan lehet a kapcsolat a legfőbb gyógyír? Mikor, ha nem most? Feldmár András és Büky Dorottya tévelygőknek írott párbeszéde az életszakaszainkhoz kapcsolódó kríziseinkről.
A krízis, a válság az ember személyiségfejlődésének nélkülözhetetlen eleme, a visszatérése törvényszerű. Előfordulhat azonban, hogy egész életünk válságban zajlik.
Amikor változás történik az életünkben, sokféleképpen reagálhatunk. Legtöbbször nem is sejtjük, hogy reakciónkat többek között meghatározhatja születésünk milyensége.
Sokszor varázslatnak tűnik, hogy a hétköznapok forgatagában egy párkapcsolat, és benne mi magunk, egyensúlyban legyen. Pedig nem kell hozzá titkos összetevő. Nézzük, mi szükséges hozzá.
